Tillich egészen alapos vizsgálata, mely az egyes kérdéscsoportok tárgyalásakor megfigyelhető nehéz helyzetbe hozza azt, aki hozzá szeretne tenni mindahhoz, amit ő leírt. Egyfelől, mert gondolati rendszere teljes egészében önálló és kerek, ilyen módon mindenféle részvizsgálat indirekt módon feltételezi az egész vizsgálatát, ami meglehetősen nehéz feladat. Másfelől, mert még a teológiatörténeti összefoglaló részek is alapos tárgyiassággal vannak bemutatva. Beszámolómban e két ok miatt ezúttal elmaradnak a kérdéses részek felsorolásai, nem lesznek megkérdőjelezett állítások, hiányozni fog az apologetikus vagy akár polemikus fejtegetési rész. Néhány pontot mégis kiemelek, néhány esetben mégis megkísérlem a továbbgondolást.

Mit jelent az, hogy a teremtésnek „csak önmagán belül” lehet célja? Talán azt, hogy nem az abszolút célt keressük, hanem figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy Istennek mi célja lehetett a teremtéssel. Ekkor megelégedhetünk azzal a válasszal, hogy számunkra mi ennek a célja, ekkor ugyanis a „teremtésen belül” vagyunk. Erre adhat választ, hogy a „teremtményiség lehetőségeinek ténylegesítése”. Szinte vulgáris leegyszerűsítéssel az „esély megragadása”. Isten azért teremtett engem, hogy (éljek a lehetőségeimmel, amiket ő adott nekem, vagyis, hogy) éljek. Banális egyszerűség. De a teremtő szempontja sem más, ugyanúgy a benne lévő potenciál ténylegesülését jelenti: a teremtést. Isten azért teremt, mert ez a dolga, avagy mert ez a képessége, avagy mert Isten, vagyis teremtő, vagyis, aki teremt. Miért teremt Isten? Hogy teremtsen. Miért teremt Isten embert? Hogy meg legyen teremtve. Ezzel ki is merül a teremtés önmagán belüli céljának keresési potenciálja.

Különbözően értelmezhetjük a sors fogalmát, attól függően, milyen más fogalommal állítjuk korrelációba. A szabadsággal kapcsolatban a sors jelképez egyfajta determinizmust, kényszerítő erőt. Egyfajta szükségszerűség a sors, amely, ha nincs a szabadság illetve a cselekvő szabad döntése, valamiféle előre rendelt vagy kiszámítható történést feltételez. Mindenféleképp passzív alak. Egészen más jelentése van, ha a gondviseléssel állítjuk párba. Itt a sors az ellenpólus, mondhatjuk a gondviselés mumusa. A gondviselés által a dolgok jó irányba haladnak, a sors az, ami mégis ez ellen dolgozik. Ez legmarkánsabban a racionalista harmonizáló modellben figyelhető meg.

Ha a két értelmet összefüggésbe állítjuk, a sors egy olyan negatív pólusként jelenik meg, amely mindig hat, viszont a gondviselés, mint pozitív pólus ellene dolgozhat. Ez az értelmezés, noha közel is áll, mégsem hozható összefüggésbe valamilyen eleve elrendeléssel, tekintve, hogy mindössze a sors tulajdonságai alapján állítottuk fel, nem pedig ontológiai hátteréből. Tillich rendszeres teológiájában pedig még eddig sem megy el, vagyis két teljesen külön részben foglalkozik a két értelmezési lehetőséggel.

A teodícea kérdésében Tillich határozottan rövid választ ad. Az ember képtelen e kérdésre választ kapni, ezért értelmetlen. Az Isten és ember viszonyában eleve lehetetlen az ember részéről bármiféle isteni szándék vagy cselekvés kikövetkeztetése. Éppen ezért felelőtlen és értelmetlen Isten szerepét kutatni egyes, az ember számára aktuálisan negatív történésekkel kapcsolatban. Azt is mondhatjuk, arra hasonlítana ez a fajta gondolkodás, mint ha valaki egy épület felülnézeti képét az alapok között járkálva próbálná kitalálni, anélkül, hogy valaha is látott volna épületet felülről.

Kapcsolatba hozható ez az Isten-ember gondolkodás akár az imádsággal is, ahol az ember magatartása a döntő, vagyis nem az, ami az imában elhangzik, hanem maga a formula. Az ember, mivel teremtmény és épp ezért alkalmatlan a teremtői gondolkodásra csak saját határain belül mozoghat, s imájában is csak addig a pontig juthat el, hogy mindent Isten kezébe tesz le. Isten felelősségre vonása már „hatásköri túllépés” és értelmetlen.

A gondviselés Tillichnél Isten teremtői munkájának része. Vagyis nem egy függetlenül működő elv, nem egy meghatározott, determinált program, hanem a teremtői működés része. Ilyen módon nem választható külön „a teremtéstől”, vagyis a világ megalkotásának folyamata nem egy lezárult, múltbeli esemény, hanem egy folyamatos történés. A gondviselés ugyanakkor nem Isten szinonimája, ahogyan az a köznyelvi formulákban sokszor előfordul, de nem is a szerencse kategóriája.

A végzet kifejezéssel különbözteti meg Tillich más rendszerek determinisztikus tartalommal bíró kifejezéseit a sors és a gondviselés keresztény közegben értelmezett jelentéseitől.

A rossz eredetének kérdése ugyancsak e tárgyalási módba helyezhető. Mivel az ember számára ez éppúgy adva van, mint ő maga, vagyis a „teremtmény”-kategórián belüli, lehetetlen és ezért értelmetlen is eredetének kérdése.

Dogmatikai rendszerekben természetesen helyet lehet keresni neki, be lehet illeszteni, de mindez csak egy pontig érvényesíthető, ameddig pusztán elméleti síkon mozgunk. A kereszténység axiomatikus kijelentéseit kikezdeni a rendszeren belül nem lehet, a rendszeren kívül pedig értelmetlen. Tehát rossz van, Isten azonban jó, és Tillich sem megy ennél messzebbre e kérdésben.

Természetesen a rossz különböző megjelenési formáit és hatásait lehet vizsgálni. Tillich itt tesz különbséget a rossz szűk és tág értelmezése között, s ennek függvényében a bűnnel való összefüggését is elkülöníti. Azonban mindez csak leíró megközelítés lehet, vagyis a rossz ontológiai lényegét nem érintik.

Ezekből is gondolhatjuk, Tillich korrelatív rendszerű teológiája a kontextualitásból merít (tehát nem csak annak talaján áll), s mondhatjuk, nála a korrelációnál, mint módszernél lényegesen jellemzőbb az egzisztencialista felfogás és a kontextuális igény.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.