Oda jutottunk, hogy az ember ma szinte egyidőben érzi magát illetékesnek és illetéktelennek megszólalni társadalmi kérdésekben. Hogy nem társadalmi kérdésekben ez már régóta így van, tudjuk, hiszen a tudomány folyamatosan specializálódó kutatási területei, az egyre bővülő ismeretanyag még az információáramlás felgyorsulásával sem teszik lehetővé bárki számára az általános tájékozottság minimum-szintjén felüli értékelés lehetőségét, ezzel bezárva az emberek többségét az illetéktelenség ketrecébe. Tájékozottságunk lehetőségei azonban a társadalmi kérdésekben - annak rendszerénél fogva - szélesebbek, könnyebben elérhetőek és az illetékesség ügyében is kevesebb magyarázatra szorulnak.

Hogy mégis nehéz megszólalni, hogy valamiféle bátorság szükségeltetik, az (legalább) két okra vezethető vissza. Egyik ok (melyet ez a "legalább" is demonstrál) az, hogy a tudományos gondolkodás szinte minden gondolati területen megjelenik, ráadásul olyan természettel hogy önmagát egyetlen követendő útként deklarálja, s jellemzőit ráerőlteti a téma tárgyalási módjára. Vagyis elvárja, hogy a megszólaló, véleményt alkotó ember megszólalásában folyamatosan számot adjon ismereteiről kompetens voltát igazoló adatokkal és összefüggésekkel, támadhatatlan felületeket alkosson melyeket azután kedve szerint alakíthat, de csak úgy, ha következetesen kitart az általa választott gondolati rendszer szabályai mellett, s így érvelésével a vitának minden lehetőségét kizárva feltétlen és cáfolhatatlan igazságok kijelentéseit közölje. Ez megbénítja a további kommunikáció lehetőségét, egyszersmind a megszólaló önmagát felmagasztalva érezheti, midőn sikerült olyan kijelentéseket tennie, melyekre nincs válasz.

A másik ok, mely a megszólalást a bátorság szükségességével ötvözi abban keresendő, hogy a társadalmi kérdések felvetésének és vitáinak Magyarországon csak kevéssé van hagyománya. A történelmi háttér, mely általában egy uralkodó és elvárt nézet szerinti megítélésen kívül hivatalosan nem fogadott el mást már jóformán egy évszázada gátolja a szabad vélemények találkozását. Bár az uralkodó hatalom ellenében természetesen minden rendszerben megteremtődött a vélemény-kifejezés valamilyen eszköze, még az e műfajban legtovább jutott, a második nyilvánosság eszközeit használó megszólalások is minden pontjukon magukon viselik annak a rendszernek a jegyeit, amely ellen megszólalnak, hiszen formai de sokszor tartalmi szempontból is annak ellenére jöttek létre. S végtére is a társadalmi kérdésekről egy elnyomó társadalomban csak ellenzékiként lehet szólni, ami azonban erősen korlátozza a megszólalás tárgyát. Magyarország másfél évtizede nem elnyomó rendszerben él, hagyományai azonban ennek az állapotnak nincsenek, így a társadalmi kérdések megítélésekor is óvatos az ember.

"Pax vobiscum, menjetek Béke-díjjal" hangzott el október tizedikén a frankfurti Paulskirche-ben, s az e mondatot megelőző bő egy óra arra kínált bizonyítékot: a demokráciában, véleményszabadságban és felelős társadalmi gondolkodásban előttünk járó Németország képes olyan közeget teremteni, ahol magyar ember (minden történelmi örökségével együtt) képes túlhaladni az évszázados beidegződések által megkövetelt elvárásokat.

Esterházy Péter kitüntetését többféleképpen értelmezhetjük. Érthetjük úgy, hogy egy nagyszerű írót jutalmaz a könyvszakma, olyan írót, aki hallatlan könnyedséggel, nyelvi leleményekkel fogalmazza meg regényeinek szereplőit és azok sorsait, ezáltal új népszerűséget adva a könyvolvasásnak és megfelelő profitot termelve a könyvkiadásban és könyvértékesítésben érdekelteknek. Az Esterházy-könyvek eladási statisztikáit, népszerűségét nemcsak Magyarországon, de Európa-szerte ismerik és elismerik az irodalommal foglalkozók. Esterházy népszerűsége azonban csak részben írói stílusában van, s hogy e díj valóban ennél többről szól, azt az is jelöli, hogy nem olvasói díjat kapott, hanem Béke-díjat. Érthetjük a kitüntetést úgy is, hogy Esterházyn keresztül az egész magyar író-társadalom és közvetve Magyarország kapott elismerést. A díj azonban ennél sokkal konkrétabb tartalommal bír, a népek közötti egyetértést kiemelkedően szolgáló, a békegondolat megvalósításában érdemeket szerzett személyeknek adják. Így alighanem az értékelésnek fontos része, hogy a díjat mint Béke-díjat nézzük, s ebben Esterházy szerepét keresve találjunk rá azokra a pontokra, melyben e díj megalapozottságát érezhetjük.

Esterházy olyan kérdéseket tesz föl, melyeket mindannyiunknak fel kell tennie, pontosabban fel kéne, s e feltételes mód éle azáltal sem tompul, hogy - ahogy ő fogalmaz - "a könyv elmond egy történetet, hogy neked ne kelljen elmondanod a saját történetedet". A kollektív tudás, a közös alap egyáltalán nem menthet fel a személyes felelősség alól. A személyes felelősség pedig sohasem törölheti el a kollektív összefüggéseket, a mindenkire vonatkozó következtetéseket. Így az önsajnálat és felelősség összefüggésében sem mondható ki a személyektől idegen ítélet. E gondolatok mögött láthatjuk, valójában nem egyszerűen a történelmi események már-már a fikció határait megközelítő elérhetetlen távolságban mozgó szereplőire kell gondolnunk, hanem a saját, személyes sorsunkban is fellelhető gondolkodási, feleleti reflexek, cselekvési paradigmák azonossága miatt magunkra is. A háborús bűnösök mindig kevesen vannak, azok, akik a parancsokat kiadták, a háború résztvevői pedig nagyon sokan, akik elszenvedői vagy támogatói a kiadott parancsoknak; s a háború mindannyiuk sorsát, gondolkodását befolyásolja és alakítja. A felelősség, mely egy háború befejeztekor, a béke megteremtésekor a helyzet normalizálását biztosítja, mindenkit terhel, hiszen a háborút elsősorban a fejekben kell lezárni, s csak ezt követően alakíthatja ki a társadalom az önmaga egészét érintő normalitást.

A normalitás pedig a békében értelmezhető csak, ezért kulcsszó a béke. S Esterházy Péter számára legalább ilyen fontos kulcsszó a szabadság is. A szabadság, mely, ahogy fogalmaz, nem feltétlenül béke-párti, az irodalom viszont szabadság-párti, s az irodalom alkalmas eszköz arra, hogy előítéletekre rámutatva - végső soron - a béke gondolatát is előremozdítsa.

Esterházy Péter eddigi életművének fő helyén kétségkívül az apa-mitológia megfogalmazása áll. A Harmonia Cćlestisben (és a Javított Kiadásban is) akaratlanul tapint arra a pontra, ahol egy egész nemzet, egy térség gondolkodásának kulcsa van. Semmi nem ábrázolhatná jobban azt a gondolkodást, mely mind személyiségünket, de egész történelmünket meghatározza és összetartja, mint az a sajátos viszonyulási rendszer, melyet a gyermek az apa-képen keresztül kap, s melyet azután minden kapcsolatára, munkájára, intézményeinek működési elképzelésére átvonatkoztat, egészen a vallásos fogalmai definiálásáig. Az apa feltétlen volta, az a már-már mitológiai fensőbbség, mely az apa személyiségét s egész lényét körülveszi tipikus és döntő. A mai magyar társadalom egyik legfontosabb attribútuma ez az apa-kép. Tetten érhető mindenütt megjelenő formáiban, a családi szerkezetekben (ahol vagy egy döntésképtelen és ezért zsarnoki elnyomó és diktatórikus, vagy egy döntésképtelen, és ezért távollévő erőtlen apa határozza meg egy közösség mindennapjait), a hatalom kommunikációjában (ahol az egyetlen következetesen működtethető rendszer az alá-fölé rendeltség), az érvényesülési technikákban (ahol a leggyakrabban követett út a felsőbbség kiszolgálása és az alárendeltek kiszolgáltatása), és ezek által a társadalmi elvárásokban (az erős kezű vezető képében, mely kizárólagos garancia a rend megteremtésére és megtartására) de ugyanígy a vallási fogalmakban és másutt is. Ez az a gondolkodás, amely oly mélyen bennünk van, hogy nemigen lehetünk képesek saját erőnkből magunkban meghatározni azt, noha végső soron a társadalmi kérdéseink tisztázásának alkalmait is meghatározza, amikor nehezékként húz abba az irányba, hogy csakis az autoríciónak engedelmeskedjünk. Az általunk fel nem tett kérdések másoknak is hiányoznak, de sokszor érezhetően magunknak is. A lezáratlan múlt időről időre kísérteni szokott, s teszi is ezt napjainkban éppúgy mint más korokban. Esterházy történetei csak utalnak a saját történeteinkre, melyeket elmondanunk nem szükséges, megértenünk viszont igen.

Ez az apa-kép ezért döntő fontosságú társadalmunk életének megismerésében. Az apa-mítosz megrajzolása, feltárása, szembesítő bemutatása, leleplező igazolása az a pont, ahol Esterházy a társadalom összessége előtt jár, s ahol indokolttá válik az ő fellépése, midőn az általa frissen megkapott Béke-díj díszbeszédében előbb társadalmi kérdésekről bátran szól, majd - egy poén árnyékában - hallgatóit is inspirálja.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.