Az utcanevek mostani változtatása érdekes szándékokra mutat rá.

A rendszerváltás egyik könnyen megragadható momentuma volt az utcanevek át- és visszanevezése. Régi, akkor még valamennyire aktív generációk által használt elnevezések kerültek vissza a térképekre, Andrássy út, Király utca, Oktogon. A Leninek és Münnich Ferencek pedig eltűntek, a Rákosi- és Kádár-rendszerek kiszolgálóinak és ideológiai bázisuknak nem volt maradása ebben a helyzetben. Ebben a rendszerváltás társadalma döntő többségében egyetértett. Döntő többségében, mert egy tagolt, sokféle utat kereső és találni vélő társadalom megannyi egymással rivalizáló iránya értett egyet ebben. Ennek a közmegegyezésnek köszönhetően változott meg rengeteg közterület elnevezése.

A mostani változtatás hivatalos indoklásai úgy fogalmaznak, hogy másfél tucat budapesti utcanév esetében a rendszerváltáskor megmaradt, de mára tarthatatlanná váló utcanév megváltoztatásáról van szó. A tarthatatlanná vált utcanevek nagy többségében a 40-es évek első felének antifasiszta ellenállóit találjuk. Ságvári Endre, Koltói Anna vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre esetében tehát olyan személyek kerülnek le a térképekről, akik a fasizmus magyarországi tombolásának ellenzői és áldozatai voltak, és akikből később hősöket faragtak. Nem a világháború utáni kommunista diktatúra személyei voltak, hanem az azt megelőző diktatúra (többségében úgymond baloldali gondolkodású) áldozatai.

Nem a véletlen műve volt, hogy az ő utcáik nem lettek átnevezve a rendszerváltáskor. Nem feledékenység, hanem a logikus és épeszű kompromisszum.

A rendszerváltás egy másik, szintén könnyen megragadható momentuma, mi több, szimbóluma volt az alkotmány átírása. A sztálinista Szovjetunió alkotmányát szinte szó szerint átvevő 1949-es alkotmányt írta át a rendszerváltás minden lényeges ideológiai csoportját bevonó közösség. Sokpárti, kompromisszumos folyamat révén sikerült kiváltani teljes egészében az egykori egypárti, diktatórikus alkotmányt. Most újra egypárti, erővel elfogadtatott, zavaros ideológiájú alkotmánya van Magyarországnak, pusztán ezen vonásai miatt is több köze van az 1949-eshez, mint az 1989 óta érvényben lévő.

Az utcanevek hasonlóan, mindenféle kompromisszumot nélkülözve lettek átírva. A metódus azonban kevésbé zavaró, mint azok a szándékok, amelyek a metódust kikényszerítik. Ha ma Budapesten erővel tünteti el a hatalom a szélsőjobboldali diktatúrák áldozatainak nevét, ha erővel tünteti el a Köztársaság nevét mind a fővárosi térképről, mind az alkotmányból, a mögött nyilvánvalóan az a szándék, hogy ezeknek a gondolatoknak a fontossága megszűnjék.

A véleményalkotás fárasztó dolog, az ember jó, ha egy-két szemponthoz igyekszik tartani magát, a többi ebből levezethető.

Szerencsen szalmatüzelésű erőművet akarnak építeni. Az építési engedélyek öt éve megvannak, építés nincs, a beruházást sokan támadják. A szalmatüzelésű erőmű környezeti terhelés szempontjából az egyik legkedvezőbb, az energiatermelés közben az a szén-dioxid kerül a levegőbe, amely nem sokkal korábban még szintén benne volt, szemben a fosszilis tüzelőanyagokkal, amelyek évmilliókkal ezelőtt megkötött szén-dioxidot juttatnak a levegőbe. Európai Uniós szabályozások ezt a gázkibocsátást is olyan keretek közé terelik, amely által nem kell egy az eget elsötétítő füstöt okádó hatalmas kéményeket képzelnünk az erőmű szó hallatán. Szerencs azonban a tokaj-hegyaljai történelmi borvidék területére esik, az itteni világörökségi helyszínek védőzónájának a határán áll, a legközelebbi világörökségi objektumtól légvonalban mintegy 25 kilométerre. Az erőmű fűtőanyaggal való folyamatos ellátása közúton történne, ez szemben az erőmű kedvező értékeivel jelentős környezetterhelést jelent. Szempont azonban a munkahelyteremtés, amely ezen a területen égető dolog, meg szempont az is, hogy a mezőgazdaság struktúrális reformjához, amely EU-s összefüggésekben szintén kötelezettségeket ró Magyarországra is, az energetikai célú növénytermesztés kiemelten hangsúlyos.

Dunakeszinél viszont könnyen eltűnhet egy egyedi természeti érték, a Dunakeszi láp, amely már az M0-s északi szektorának építésekor sok területet vesztett. Különleges élővilága érték, pillanatnyilag az üzleti érdek tűnik erősebbnek, így a láp utolsó maradéka is építési területté válhat. A Dunakeszi Auchan-bővítés kapcsán a beruházó azzal érvel, hogy az Auchant bojkottálók 3000 ember munkahelyét veszélyeztetik. Holott a bojkottálók nem koplalni fognak, hanem másutt vásárolnak, vagyis 3000 másik munkahelyeket meg támogatnak. A munkaerőpiac egészét nem éri veszteség. Sőt, talán arányaiban még bővülhet is, ha a kis kereskedelmi egységek egy ilyen bojkottal nagyobb forgalmat tudnak lebonyolítani.

Úgy tűnik, hogy van egy gazdasági szereplő, aki egyáltalán nem tekinti fontosnak azt, hogy milyen vélemény alakul ki róla, ha úgy tetszik, az etikus magatartást sokadik szempontnak sorolja. Bízik abban, hogy az ilyen ügyben esetlegesen rá vetülő rossz fény hamar eltűnik, cége profiljában pedig majd teljesít annyira jól, hogy az visszahozza az esetleges elmaradókat is.

Valahol olvastam, hogy a magyar vásárló első, és arányaiban majdnem az összes többit együttesen is meghaladó szempontja az ár. A minőség, a márka például többedik és kis súlyú szempont. A kínálatból a vásárlók zöme az olcsót fogja venni, függetlenül attól, hogy azt akár hamar pótolnia kell. Ilyen gazdasági közegben pedig teljesen mindegy, hogy milyen etikai normák szerint működik egy cég, egyedül az számít, hogy kellően olcsó árakkal legyen jelen a piacon. Az Auchan ezt teszi. A kibővített áruház logisztikai szempontok miatt kedvezőbb árakat fog tudni kínálni, így hamar megtérül az a veszteség, amely például egy természeti érték eltüntetése miatt keletkezne.

Ötletes reklámok helyett így primitív reklámokat látunk. Óriásplakáton 1 db termék és hatalmas betűkkel egy ár. A tv reklámok egyedüli funkciója, hogy minél többször hangozzon el a termék neve. A vevő oldalán pedig a legritkább esetben van olyan késztetés, hogy egy rossz reklámot "büntessen" azzal, hogy másik terméket választ helyette.

Megerősödött a szélsőjobb, mégpedig nagyon, nagy a baj. Gyakorlatilag valamennyi politikai tényező sorolni tudja, ki mindenki tehet erről, hát mindig a másik oldal. Mégoly józan gondolkodású B. barátom is megreszkíroz a minap egy olyan kijelentést, hogy „azért az elgondolkodtató, hogy vajon kik pénzelik őket”. Pedig a hülyeség ingyen van, a gyűlölet, az uszítás meg kéznél, ahhoz nem kell különösebben nagy tőke, hogy egy rasszista propagandára fel lehessen építeni egy kampányt. Megtörtént, kevés pénzből, hatékonyan.

A probléma kezelése mindeközben elárulja a problémát is. Hogy tudniillik a bűnbak keresése zajlik. Hogy egyfelől nincs olyan józan politikai tényező, amelyik ki tudná mondani, hogy „én tehetek róla”. De ez a politika oldalán nem is jellemző, talán naivitás lenne ezt elvárni. A nagy baj az, hogy a szélsőjobb felerősödésén sopánkodó széles tömegek szájáról sem hangzik el, hogy „ez az én hibám”. Politikai oldaltól függetlenül rasszista a mai magyar lakosság túlnyomó hányada, és ez a társadalomban eddig is megbújó érzés tört felszínre. Eddig nem volt ildomos ezt felvállalni. Most a szellem kiszabadult a palackból. Most nincs semminek gazdája, a régi gazda már nem akar törődni, új még nincs, mindent lehet, jót is rosszat is.

A kegyelmi idő már nagyon rövid, pár héten belül újra lesz gazdája az igazságnak, vége annak az illúziónak, hogy le lehet buktatni a korrupt, a csaló, a hatalmával visszaélő felet, az új rend megszilárdítja hatalmát és az a szokatlan érzés, hogy jelenidejű visszaélésekre derül fény, megszűnik.

Viszont marad egy szorongató érzés arról, hogy kimondtuk, hogy önzőek, gyűlölködők vagyunk, mégpedig végletesen, hogy a másik belének a kitaposása mindennapos rutinunkká tud válni, hogy ha a félelem nem tart vissza, akkor semmi nem tart vissza. A szélsőjobb ezért erős. Mert odáig jutottunk, hogy az ember ahhoz való jogát, hogy a másik belét széttapossa, előbbrevalónak érzi, mint annak a kockázatát, hogy esetleg az ő bele is sorra kerül.

A bűnbakképzés hazugsága súlyosabb, mint elsőre látszik. Nem egyszerűen a felelősség alól való kibújás van benne, hanem annak a határozott igenlése is, hogy ez a kibújás a helyes eljárás. Mint amikor a baj okozója a baj egyébként megtörtént tényének a kimondója lesz. Aki beismeri, áruló.

Bűnbakozni meg kényelmes, rövid távon kifizetődő, hosszú távon meg halálos.

Úgy látszik a labdarúgó-válogatott meccsek ritka győzelmeit idéző eufória kellett, hogy végre összeálljon a rubikkocka a fejemben. Tudniillik a következmény etika versus normatív etika kérdésben valami zavaró érzés bennem volt mindezidáig, déjavu, vagy hasonló. Most végre beugrott.

Hogy tudniillik hosszú telefonos vitám volt annak idején B-val annak kapcsán, hogy ő megreklámozta a Sch. D. pártrendezvényét a teológiaoldalon, amin én meglehetősen kiakadtam. És a vitában elhangzó érvek többnyire úgy összegződtek, hogy az én véleményem szerint a politikai hányadékot mellőzni szükséges minden olyan területről, ahol értékekről önmagukban és normálisan szó van, és az oldal ilyen ritka terület, B. szerint miközben általánosságban emlékeim szerint ezzel egyet értett, a konkrét esetben mégis amellett érvelt, hogy felelőssége van az embernek abban is, hogy a politika szennyes vizét szennyezőkkel szemben azon keveseket mégis legalább a figyelmével támogassa, akik tisztán próbálnak ott érvényesülni. Én akkor úgy érveltem, hogy véleményem szerint ilyen tisztaság nincs, aki abba a rendszerbe belép, az azt tudván lép be, hogy kikerülhetetlenül részesévé válik az ottani folyamatoknak, vagyis hogy nincs a mai magyar politikai rendszerben olyan szegmens, amely olyan értelemben vállalható, hogy azt az intellektuális tisztességet normának tartja, amelyet például a t. oldal kapcsán magától értődően vállalunk. B. szerint kell, hogy higgyük, és a konkrét helyzetre azzal érvelt, hogy mivel valóban a politikai szenny mindent beborítani látszik, már csak azért is fontos D. támogatása, mert ha azon kevesek kiesnek abból a rendszerből, akkor valóban csak az alvilági típusú politikusok maradnak, akik valóban vállalhatatlanok. B. érvelése tehát ez: ha kétségeink merülnek is fel D. rendezvénye korrektségével kapcsolatban, felelősségünk van abban, hogy helyére ne kerüljön alkalmatlanabb, előbb-utóbb ennek a felelősségnek a súlyát magunkon is érezni fogjuk.

Nem jutottunk dűlőre, én az akkori nagyon rossz érzéseimet igazolva láttam a rendezvény visszhangjában, amely a szokásos politikai rendezvények egyikeként a megszokott jelszavakat összegezte a rendezvényen elhangzottakról. Azóta a konkrét esetről nem beszéltünk.

megnéztem ezt a kepmutatas.hu oldalt.
meglehetősen problémás.
eleve ilyen címet adni egy oldalnak azt jelenti, hogy előre el van döntve, mi lesz a végkövetkeztetés
ezzel már baj van, mert ha a pártfinanszírozás visszásságaival szeretnék foglalkozni, akkor öngól lejáratni magam, hogy aztán le lehessen söpörni a véleményemet
aztán belementem a részletekbe és blöff hátán blöffnek látszik a dolog.
elköltött a fidesz meg az mszp eddig 260 millió forintot, állítja az oldal.
nyilván (vagy nem? ez megér egy kört, lásd lejjebb) sokkal többet elköltenek, az oldal azt ígéri, a valós adatokat mutatja be
nézzük a részleteket. részletezi is szépen pártonként, dátumonként, az első gond ott van, hogy gyakorlatilag minden tétel a "becsült ár" kategória, ami szimpatikusan őszinte, de elgondolkodtató, hogy minden egyes sajtótájékoztatót 30000 forintra becsülnek, némelyiket 40000-re, osztán hogy mi a csoda kerül 30000 forintba egy sajtótájékoztatón, azt nem tudjuk meg, szerintem nem létezik, hogy naponta 30000 költsége van annak, hogy a szijjártó vagy a nyakó kiáll a pulpitus mögé és elmondja, hogy a nyakó vagy a szíjjártó egy barom. pogácsa, üdítő, fűtés-világítás, taxi, nem jön ki az összeg.
aztán rosszabbodik a helyzet, mert néztem, hogy hogyan jön össze annyi sajtótájékoztatós 30000 forint, hogy 160 millió legyen a végösszeg.
dátum nélkül oda van vetve, hogy "SMS, MMS, telefonhívás - 20 millió forint", meg "szórólap, kiadvány - 20 millió forint". persze becsült ár ez is, "Monitorozó önkéntesekek adatai alapján". itt van elszúrva az egész. mert miért annyi? nagyságrendi támpont sincs. az oldal a bevezetőben azt ígéri, hogy a tényleges költségekkel szembesít, de megközelítőleg sincs adat arról, hogy konkrétan mit számolunk. hány szórólap meg kiadvány 20 millió forint? milyen kalkuláció szerint?
szőrszálhasogatásnak tűnhet, hogy az sem korrekt, hogy dátum nélkül szerepel az adat, tudjuk, hogy hivatalos kampányidőn belül ér számolni a költséget, a törvény hibája szerint amit év közben csinálnak, arról nem kell ilyen formán elszámolni, márpedig a hivatalos kampány előtt már nyomtattak-terjesztettek-plakátoltak.
a kampány amúgy sokkal többe kerülhet, hiszen ilyenolyan számlákra kell utaldatni ilyenkor piszkos pénzeket, ez húzza fel a költségeket, nem a sajtótájékoztató meg nem a pártközeli lapban elhelyezett egészoldalas hirdetés. ezt a költséget meg nem fogják kimutatni úgysem, legfeljebb az ügyészség, egy ilyen összedobott honlap sosem.
viszont jól átvertük magunkat, hogy most aztán le vannak leplezve a korrupt pártok. nincsenek, az oldal sokkal inkább médiahack, mint amatőr próbálkozás.

és akkor végül a "nyilvánról". az emberek többsége képes elhinni azt, hogy MJ nyilván kifehéríttette magát, szemben azzal a common sense szerinti állásponttal, hogy bőrbetegsége volt. ma reggel a villamoson két posztókalapos hatvanas nő azzal hergelte egymást, hogy hülyeség, hogy az utcai hőmérő 4 fokot mutat, hiszen még fél fokot sem érezni - nyilván az ember hőérzete sokkal biztosabb mérést ad, mint a hőmérő (erős szél is volt). kérdés, hogy tényleg ("nyilván") sokkal többet költenek a pártok a kampányra, mint a bevallott, a törvényi előírásoknak megfelelő összeg, vagy ezt is csak úgy érezzük, és természetesen a megérzéseinkben nem csalatkozhatunk, tehát úgy is van.
mert tényleges adatokat nem találunk, a kepmutatas.hu oldalon pl. egyáltalán nem.
vagy akkor ez egy önironikus cím, és az oldal játssza a képmutatót?

Oda jutottunk, hogy az ember ma szinte egyidőben érzi magát illetékesnek és illetéktelennek megszólalni társadalmi kérdésekben. Hogy nem társadalmi kérdésekben ez már régóta így van, tudjuk, hiszen a tudomány folyamatosan specializálódó kutatási területei, az egyre bővülő ismeretanyag még az információáramlás felgyorsulásával sem teszik lehetővé bárki számára az általános tájékozottság minimum-szintjén felüli értékelés lehetőségét, ezzel bezárva az emberek többségét az illetéktelenség ketrecébe. Tájékozottságunk lehetőségei azonban a társadalmi kérdésekben - annak rendszerénél fogva - szélesebbek, könnyebben elérhetőek és az illetékesség ügyében is kevesebb magyarázatra szorulnak.

Hogy mégis nehéz megszólalni, hogy valamiféle bátorság szükségeltetik, az (legalább) két okra vezethető vissza. Egyik ok (melyet ez a "legalább" is demonstrál) az, hogy a tudományos gondolkodás szinte minden gondolati területen megjelenik, ráadásul olyan természettel hogy önmagát egyetlen követendő útként deklarálja, s jellemzőit ráerőlteti a téma tárgyalási módjára. Vagyis elvárja, hogy a megszólaló, véleményt alkotó ember megszólalásában folyamatosan számot adjon ismereteiről kompetens voltát igazoló adatokkal és összefüggésekkel, támadhatatlan felületeket alkosson melyeket azután kedve szerint alakíthat, de csak úgy, ha következetesen kitart az általa választott gondolati rendszer szabályai mellett, s így érvelésével a vitának minden lehetőségét kizárva feltétlen és cáfolhatatlan igazságok kijelentéseit közölje. Ez megbénítja a további kommunikáció lehetőségét, egyszersmind a megszólaló önmagát felmagasztalva érezheti, midőn sikerült olyan kijelentéseket tennie, melyekre nincs válasz.

A másik ok, mely a megszólalást a bátorság szükségességével ötvözi abban keresendő, hogy a társadalmi kérdések felvetésének és vitáinak Magyarországon csak kevéssé van hagyománya. A történelmi háttér, mely általában egy uralkodó és elvárt nézet szerinti megítélésen kívül hivatalosan nem fogadott el mást már jóformán egy évszázada gátolja a szabad vélemények találkozását. Bár az uralkodó hatalom ellenében természetesen minden rendszerben megteremtődött a vélemény-kifejezés valamilyen eszköze, még az e műfajban legtovább jutott, a második nyilvánosság eszközeit használó megszólalások is minden pontjukon magukon viselik annak a rendszernek a jegyeit, amely ellen megszólalnak, hiszen formai de sokszor tartalmi szempontból is annak ellenére jöttek létre. S végtére is a társadalmi kérdésekről egy elnyomó társadalomban csak ellenzékiként lehet szólni, ami azonban erősen korlátozza a megszólalás tárgyát. Magyarország másfél évtizede nem elnyomó rendszerben él, hagyományai azonban ennek az állapotnak nincsenek, így a társadalmi kérdések megítélésekor is óvatos az ember.

"Pax vobiscum, menjetek Béke-díjjal" hangzott el október tizedikén a frankfurti Paulskirche-ben, s az e mondatot megelőző bő egy óra arra kínált bizonyítékot: a demokráciában, véleményszabadságban és felelős társadalmi gondolkodásban előttünk járó Németország képes olyan közeget teremteni, ahol magyar ember (minden történelmi örökségével együtt) képes túlhaladni az évszázados beidegződések által megkövetelt elvárásokat.

Esterházy Péter kitüntetését többféleképpen értelmezhetjük. Érthetjük úgy, hogy egy nagyszerű írót jutalmaz a könyvszakma, olyan írót, aki hallatlan könnyedséggel, nyelvi leleményekkel fogalmazza meg regényeinek szereplőit és azok sorsait, ezáltal új népszerűséget adva a könyvolvasásnak és megfelelő profitot termelve a könyvkiadásban és könyvértékesítésben érdekelteknek. Az Esterházy-könyvek eladási statisztikáit, népszerűségét nemcsak Magyarországon, de Európa-szerte ismerik és elismerik az irodalommal foglalkozók. Esterházy népszerűsége azonban csak részben írói stílusában van, s hogy e díj valóban ennél többről szól, azt az is jelöli, hogy nem olvasói díjat kapott, hanem Béke-díjat. Érthetjük a kitüntetést úgy is, hogy Esterházyn keresztül az egész magyar író-társadalom és közvetve Magyarország kapott elismerést. A díj azonban ennél sokkal konkrétabb tartalommal bír, a népek közötti egyetértést kiemelkedően szolgáló, a békegondolat megvalósításában érdemeket szerzett személyeknek adják. Így alighanem az értékelésnek fontos része, hogy a díjat mint Béke-díjat nézzük, s ebben Esterházy szerepét keresve találjunk rá azokra a pontokra, melyben e díj megalapozottságát érezhetjük.

Esterházy olyan kérdéseket tesz föl, melyeket mindannyiunknak fel kell tennie, pontosabban fel kéne, s e feltételes mód éle azáltal sem tompul, hogy - ahogy ő fogalmaz - "a könyv elmond egy történetet, hogy neked ne kelljen elmondanod a saját történetedet". A kollektív tudás, a közös alap egyáltalán nem menthet fel a személyes felelősség alól. A személyes felelősség pedig sohasem törölheti el a kollektív összefüggéseket, a mindenkire vonatkozó következtetéseket. Így az önsajnálat és felelősség összefüggésében sem mondható ki a személyektől idegen ítélet. E gondolatok mögött láthatjuk, valójában nem egyszerűen a történelmi események már-már a fikció határait megközelítő elérhetetlen távolságban mozgó szereplőire kell gondolnunk, hanem a saját, személyes sorsunkban is fellelhető gondolkodási, feleleti reflexek, cselekvési paradigmák azonossága miatt magunkra is. A háborús bűnösök mindig kevesen vannak, azok, akik a parancsokat kiadták, a háború résztvevői pedig nagyon sokan, akik elszenvedői vagy támogatói a kiadott parancsoknak; s a háború mindannyiuk sorsát, gondolkodását befolyásolja és alakítja. A felelősség, mely egy háború befejeztekor, a béke megteremtésekor a helyzet normalizálását biztosítja, mindenkit terhel, hiszen a háborút elsősorban a fejekben kell lezárni, s csak ezt követően alakíthatja ki a társadalom az önmaga egészét érintő normalitást.

A normalitás pedig a békében értelmezhető csak, ezért kulcsszó a béke. S Esterházy Péter számára legalább ilyen fontos kulcsszó a szabadság is. A szabadság, mely, ahogy fogalmaz, nem feltétlenül béke-párti, az irodalom viszont szabadság-párti, s az irodalom alkalmas eszköz arra, hogy előítéletekre rámutatva - végső soron - a béke gondolatát is előremozdítsa.

Esterházy Péter eddigi életművének fő helyén kétségkívül az apa-mitológia megfogalmazása áll. A Harmonia Cćlestisben (és a Javított Kiadásban is) akaratlanul tapint arra a pontra, ahol egy egész nemzet, egy térség gondolkodásának kulcsa van. Semmi nem ábrázolhatná jobban azt a gondolkodást, mely mind személyiségünket, de egész történelmünket meghatározza és összetartja, mint az a sajátos viszonyulási rendszer, melyet a gyermek az apa-képen keresztül kap, s melyet azután minden kapcsolatára, munkájára, intézményeinek működési elképzelésére átvonatkoztat, egészen a vallásos fogalmai definiálásáig. Az apa feltétlen volta, az a már-már mitológiai fensőbbség, mely az apa személyiségét s egész lényét körülveszi tipikus és döntő. A mai magyar társadalom egyik legfontosabb attribútuma ez az apa-kép. Tetten érhető mindenütt megjelenő formáiban, a családi szerkezetekben (ahol vagy egy döntésképtelen és ezért zsarnoki elnyomó és diktatórikus, vagy egy döntésképtelen, és ezért távollévő erőtlen apa határozza meg egy közösség mindennapjait), a hatalom kommunikációjában (ahol az egyetlen következetesen működtethető rendszer az alá-fölé rendeltség), az érvényesülési technikákban (ahol a leggyakrabban követett út a felsőbbség kiszolgálása és az alárendeltek kiszolgáltatása), és ezek által a társadalmi elvárásokban (az erős kezű vezető képében, mely kizárólagos garancia a rend megteremtésére és megtartására) de ugyanígy a vallási fogalmakban és másutt is. Ez az a gondolkodás, amely oly mélyen bennünk van, hogy nemigen lehetünk képesek saját erőnkből magunkban meghatározni azt, noha végső soron a társadalmi kérdéseink tisztázásának alkalmait is meghatározza, amikor nehezékként húz abba az irányba, hogy csakis az autoríciónak engedelmeskedjünk. Az általunk fel nem tett kérdések másoknak is hiányoznak, de sokszor érezhetően magunknak is. A lezáratlan múlt időről időre kísérteni szokott, s teszi is ezt napjainkban éppúgy mint más korokban. Esterházy történetei csak utalnak a saját történeteinkre, melyeket elmondanunk nem szükséges, megértenünk viszont igen.

Ez az apa-kép ezért döntő fontosságú társadalmunk életének megismerésében. Az apa-mítosz megrajzolása, feltárása, szembesítő bemutatása, leleplező igazolása az a pont, ahol Esterházy a társadalom összessége előtt jár, s ahol indokolttá válik az ő fellépése, midőn az általa frissen megkapott Béke-díj díszbeszédében előbb társadalmi kérdésekről bátran szól, majd - egy poén árnyékában - hallgatóit is inspirálja.

Tillich egészen alapos vizsgálata, mely az egyes kérdéscsoportok tárgyalásakor megfigyelhető nehéz helyzetbe hozza azt, aki hozzá szeretne tenni mindahhoz, amit ő leírt. Egyfelől, mert gondolati rendszere teljes egészében önálló és kerek, ilyen módon mindenféle részvizsgálat indirekt módon feltételezi az egész vizsgálatát, ami meglehetősen nehéz feladat. Másfelől, mert még a teológiatörténeti összefoglaló részek is alapos tárgyiassággal vannak bemutatva. Beszámolómban e két ok miatt ezúttal elmaradnak a kérdéses részek felsorolásai, nem lesznek megkérdőjelezett állítások, hiányozni fog az apologetikus vagy akár polemikus fejtegetési rész. Néhány pontot mégis kiemelek, néhány esetben mégis megkísérlem a továbbgondolást.

Mit jelent az, hogy a teremtésnek „csak önmagán belül” lehet célja? Talán azt, hogy nem az abszolút célt keressük, hanem figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy Istennek mi célja lehetett a teremtéssel. Ekkor megelégedhetünk azzal a válasszal, hogy számunkra mi ennek a célja, ekkor ugyanis a „teremtésen belül” vagyunk. Erre adhat választ, hogy a „teremtményiség lehetőségeinek ténylegesítése”. Szinte vulgáris leegyszerűsítéssel az „esély megragadása”. Isten azért teremtett engem, hogy (éljek a lehetőségeimmel, amiket ő adott nekem, vagyis, hogy) éljek. Banális egyszerűség. De a teremtő szempontja sem más, ugyanúgy a benne lévő potenciál ténylegesülését jelenti: a teremtést. Isten azért teremt, mert ez a dolga, avagy mert ez a képessége, avagy mert Isten, vagyis teremtő, vagyis, aki teremt. Miért teremt Isten? Hogy teremtsen. Miért teremt Isten embert? Hogy meg legyen teremtve. Ezzel ki is merül a teremtés önmagán belüli céljának keresési potenciálja.

Különbözően értelmezhetjük a sors fogalmát, attól függően, milyen más fogalommal állítjuk korrelációba. A szabadsággal kapcsolatban a sors jelképez egyfajta determinizmust, kényszerítő erőt. Egyfajta szükségszerűség a sors, amely, ha nincs a szabadság illetve a cselekvő szabad döntése, valamiféle előre rendelt vagy kiszámítható történést feltételez. Mindenféleképp passzív alak. Egészen más jelentése van, ha a gondviseléssel állítjuk párba. Itt a sors az ellenpólus, mondhatjuk a gondviselés mumusa. A gondviselés által a dolgok jó irányba haladnak, a sors az, ami mégis ez ellen dolgozik. Ez legmarkánsabban a racionalista harmonizáló modellben figyelhető meg.

Ha a két értelmet összefüggésbe állítjuk, a sors egy olyan negatív pólusként jelenik meg, amely mindig hat, viszont a gondviselés, mint pozitív pólus ellene dolgozhat. Ez az értelmezés, noha közel is áll, mégsem hozható összefüggésbe valamilyen eleve elrendeléssel, tekintve, hogy mindössze a sors tulajdonságai alapján állítottuk fel, nem pedig ontológiai hátteréből. Tillich rendszeres teológiájában pedig még eddig sem megy el, vagyis két teljesen külön részben foglalkozik a két értelmezési lehetőséggel.

A teodícea kérdésében Tillich határozottan rövid választ ad. Az ember képtelen e kérdésre választ kapni, ezért értelmetlen. Az Isten és ember viszonyában eleve lehetetlen az ember részéről bármiféle isteni szándék vagy cselekvés kikövetkeztetése. Éppen ezért felelőtlen és értelmetlen Isten szerepét kutatni egyes, az ember számára aktuálisan negatív történésekkel kapcsolatban. Azt is mondhatjuk, arra hasonlítana ez a fajta gondolkodás, mint ha valaki egy épület felülnézeti képét az alapok között járkálva próbálná kitalálni, anélkül, hogy valaha is látott volna épületet felülről.

Kapcsolatba hozható ez az Isten-ember gondolkodás akár az imádsággal is, ahol az ember magatartása a döntő, vagyis nem az, ami az imában elhangzik, hanem maga a formula. Az ember, mivel teremtmény és épp ezért alkalmatlan a teremtői gondolkodásra csak saját határain belül mozoghat, s imájában is csak addig a pontig juthat el, hogy mindent Isten kezébe tesz le. Isten felelősségre vonása már „hatásköri túllépés” és értelmetlen.

A gondviselés Tillichnél Isten teremtői munkájának része. Vagyis nem egy függetlenül működő elv, nem egy meghatározott, determinált program, hanem a teremtői működés része. Ilyen módon nem választható külön „a teremtéstől”, vagyis a világ megalkotásának folyamata nem egy lezárult, múltbeli esemény, hanem egy folyamatos történés. A gondviselés ugyanakkor nem Isten szinonimája, ahogyan az a köznyelvi formulákban sokszor előfordul, de nem is a szerencse kategóriája.

A végzet kifejezéssel különbözteti meg Tillich más rendszerek determinisztikus tartalommal bíró kifejezéseit a sors és a gondviselés keresztény közegben értelmezett jelentéseitől.

A rossz eredetének kérdése ugyancsak e tárgyalási módba helyezhető. Mivel az ember számára ez éppúgy adva van, mint ő maga, vagyis a „teremtmény”-kategórián belüli, lehetetlen és ezért értelmetlen is eredetének kérdése.

Dogmatikai rendszerekben természetesen helyet lehet keresni neki, be lehet illeszteni, de mindez csak egy pontig érvényesíthető, ameddig pusztán elméleti síkon mozgunk. A kereszténység axiomatikus kijelentéseit kikezdeni a rendszeren belül nem lehet, a rendszeren kívül pedig értelmetlen. Tehát rossz van, Isten azonban jó, és Tillich sem megy ennél messzebbre e kérdésben.

Természetesen a rossz különböző megjelenési formáit és hatásait lehet vizsgálni. Tillich itt tesz különbséget a rossz szűk és tág értelmezése között, s ennek függvényében a bűnnel való összefüggését is elkülöníti. Azonban mindez csak leíró megközelítés lehet, vagyis a rossz ontológiai lényegét nem érintik.

Ezekből is gondolhatjuk, Tillich korrelatív rendszerű teológiája a kontextualitásból merít (tehát nem csak annak talaján áll), s mondhatjuk, nála a korrelációnál, mint módszernél lényegesen jellemzőbb az egzisztencialista felfogás és a kontextuális igény.

a szociális igazságosság iránti elkötelezettség könnyen szembekerülhet a liberális jogosság igényével.

szociális: mindenki tehetségéhez mérten részesedjék javakból.

1. emlékezés nem történhet meg emlékeztetés nélkül. emlékezésre pedig szükség van. így emlékeztetésre is szükség kell, hogy legyen. az ember saját, személyes identitásának kérdése az, hogyan és mennyiben képes szembenézni a saját sötét oldalával.

kollektív identitás, kollektív emlékezés, kollektív szembenézés csak a személyes identitás, a személyes emlékezés, a személyes szembenézés után lehetséges.

az emlékezés nem egy passzív történés vagy esemény. az emlékezés csak akkor értelmes, csak akkor tölti be funkcióját, ha cselekvéssel összefüggésben van,mégpedig oly módon, hogy indukál egy cselekvést. az emlékezés eseményét és a cselekvés mozzanatát a felelősség tudata köti össze.

2. nehéz a holocaust utáni harmadik nemzedék érintettségét megtalálni. bizonyos, hogy hiányzik a konkrét érintettség, a személyesen megélt, átélt történelem. hiányzik az a tapasztalat, mely magát az akkori eseményt tartalmazza.

ugyanakkor ma magyarországon gyakorlatilag büntetlenül lehet zsidózni, cigányozni, akár protestáns lelkészként is. jogilag megengedhető, hogy minden iszlám hívőt potenciális terroristának nevezzenek. mindenféle másságot a büntetés legkisebb veszélye nélkül lehet fenyegetni, gyalázni.

egyfajta átvitt érintettség éppen ezek miatt feltétlenül van. az abban való érintettség, amely a fasiszta (vagy fasiszta jellegű) eszméket maga körül terjedni hagyja összefüggésben áll a fasiszta eszmék hatvan évvel ezelőtti tombolásával. a holocaust eseményében nem, a holocaust gondolatában érintett a harmadik generáció is.

3. esterházy péter amikor átvette a német írószövetség békedíját azt mondta: a németeknek nagyobb gyakorlatuk van abban, hogy szembenézzenek a múltjukkal, a saját sötét oldalukkal, hogy feltegyék maguknak azokat a kérdéseket, amelyek tisztázása nélkül nem lehet továbblépni. a magyaroknak ebben sokkal kisebb gyakorlata van. pedig ahhoz, hogy a németek túlléphessenek a kérdéseiken, szükségük van például a magyarok saját múlt-tisztázására is. egymás nélkül ugyanis nem lehet európában gondolkodni.

a kollektív bűnösség kérdése jogi (és teológiai) tisztázásra szorul. a kollektív felelősség az élmény nélküli emlékeztetés minden nehézsége ellenére is súlyos tény, amivel nem lehet nem foglalkozni.

namost nyilván pontosan emiatt írtam és ezért nyugodtan is viselem a következetlenségemből fakadó hosszabb szünetet, ami természetesen a jövőre nézve sem hordoz magában semmi kiszámíthatót, vagyis marad a véletlen, no meg hogy nyomokban emlékeket tartalmazhat.

ezzel az új évadot megnyitottnak tekintem.

nézem a srebrenicai megemlékezéseket. próbálom megérteni azt, amit talán nem lehet. az elkövetők azzal védekeznek, hogy az ő lépésük csak válasz volt. hogy nem ők kezdték az agressziót. hogy jogos és megérdemelt büntetést róttak az áldozatokra (és ők maguk éppúgy áldozatok voltak, mielőtt elkövetőkké lettek, az áldozatok meg elkövetők). az érvelés logikája nem győz meg. egyszerűen azért, mert az elkövetett tettek semmivel sem indokolhatók. ilyen fokú agresszió nem lehet indokolt. nincs olyan sérelem, aminek ilyen megtorlása lehetne.

akkor, tíz éve a világ igyekezett nem tudomást venni az eseményekről, úgy tett, mintha alapvetően a két szembenálló fél egymás közötti ügyeiben sehogy nem volna érintett. pedig nagyon is érintett volt az ensz, jelen voltak az eseményeknél. felelősségük az események megtörténtében nagyon nagy. szó szerint a szemük láttára történtek a legdurvább atrocitások. akkor úgy érezték, ártanának, ha közbelépnének. áldozatokkal járna. a szerbek persze tudták, félelmetes fellépésük elriasztja a kívülállókat mindenféle beavatkozástól. a bosnyákok pedig ott, srebrenicában bíztak bennük és várták a segítséget; hiába. ez a csalódás épp akkora sebet ejthetett bennük, mint maga a támadás.

utólag úgy tűnik, a felelősség megoszlik. nyilván a legnagyobb felelősség a népirtást végrehajtó szerbeken van. de a tétlen nyugat ugyanígy okozója a fejleményeknek. az, hogy ma tekintély nélküli az ensz például ennek is köszönhető. az exhumált áldozatok újratemetésén jelen volt a szerb államfő. gesztus értékű jelenlétét megtoldotta egy mindenképp jelentős bocsánatkéréssel. azt hiszem, így kezdődik egy ellentét megoldása. az ensznek legalább ekkora felelősséggel kell kezelnie az ügyet. lelkiismerete cseppet sem lehet nyugodt, sőt.

azt gondoltam, írok egy missziológiai olvasónaplót, de hamar elment a kedvem tőle. pedig nem rossz a könyv, de ilyen ócskán bevezetni… alább az első két oldalról készült kommentár, amely azért sem folytatódik, mert a könyv ezt követően fordulatot vesz, és lényegesen összefogottabbá válik, másrészt, mert a missziológia, mint olyan annyira nem érdekel, és csak az elején kalandozik számomra érdekesebb területekre. íme.

olvasom bosch missziológia könyvét, mert vizsga lesz belőle. sokan mondták, hogy jó, kíváncsi lettem. rögtön a második oldalon azt mondja, az egyház válságban van, és ez jó, mert igazából mindig is válságra volt szükség a történelemben, és hogy a válság léte adja meg az egyháznak annak lehetőségét, hogy valóban egyház legyen. nem értem. azt igen, amikor az ellenzék érdeke, hogy az emberek minél rosszabbul érezzék magukat, mert akkor majd rájuk szavaznak, hátha az jobb, ezért az ellenzék igyekszik elhitetni az emberekkel, hogy nekik rossz. de hogy az egyház akkor érezze jól magát, ha nem érzi jól magát, ezt nem értem. főképp, ha ez a program. én azt gondolom, hogy azok az elvek és gondolatok, amelyek mentén az egyház létrejött lényegüket tekintve nem a válságban fogalmazódtak meg. pontosabban történetileg személyes válságokra próbált valamit mondani, de mégsem ez az üzenet lényege. törekszik az egyház arra, hogy követői jobban érezzék magukat, és ebben segítsen, de hogy emiatt a rossz legyen jó, nem hiteles. a magyar fociban könnyű befutni, mert ha valaki kettőt jól passzol, azzal már az átlag felett van. de ettől még nem lett nagy játékos. ha az egyház a válságban érzi jól magát, mert akkor könnyen és biztosan tud segíteni, akkor megspórolja munkája egy jelentős részét, és feladja a cselekvési potenciáljának nagy részét, annak lehetőségét, hogy az egyház üzenete mindenkihez eljusson, például azokhoz is, akik jól érzik magukat.

szerencsére sikerül mindezt alátámasztani is. a japán írásban ugyanis, mondja bosch, a válság szóra olyan jelet használnak, ami a veszedelem és a lehetőség jelekből áll össze. namármost ez egy éktelen nagy marhaság, ha ezzel elintézettnek tekintjük a szómagyarázatot, mert hát éppen fordítva van ez, vagyis azért írják így a japánok, mert ennek a szónak ezek a tartalmi összetevői, nem pedig az igazolja a jelentést, hogy a japánok is így írják. ugye. bár ha a japán a kinyilatkoztatás nyelve és a japán a teljességgel összhangban élő nép, minden népek és tudások ősforrása, akkor lehet, hogy tényleg jogos az érvelés, de nekem mégis úgy rémlik, hogy szegény japánok a kínaiakat koppintották mindig a koreaiakon keresztül. na, nem baj, menjünk tovább.

aztán alig egy bekezdéssel később leöblíthetjük mindezt azzal a mondattal, hogy „a válság természetesen nem csak a missziót, hanem az egész egyházat, sőt, az egész világot is érinti” és amikor itt megdöbbenek egy pillanatra, kiderül, ez az utóbbi megjegyzés, ami a válság egész világot érintő helyzetére utal, egyetlen fél mondattal sincs alátámasztva, vagyis inkább csak jól hangzik, bár nem nekem. miért kell bántani a világot?

azt hiszem, novemberben éreztem magam először nagyon rosszul, amikor a jobbik magyarország párt a magyarországi kínaiak ellen rendezett tüntetést. nyíltan rasszista megmozdulást azelőtt csak a vállaltan szélsőséges pártok tartottak, bár lehet, csak nem emlékszem jól. mindenesetre akkor a „kínai emberek elözönlötték hazánkat” típusú mondatok félelmet keltettek bennem.

juci bíztatására, és mivel véletlenül kezembe került, pár hete elolvastam a maus-t. óriási élmény volt. a nagyon könnyed képregényes forma és a nagyon komoly téma egyáltalán nem ütötte egymást, úgy éreztem, hiteles képet kaptam a holocaust borzalmairól, ahogy egyre lejjebb és lejjebb csúszik valaki, miközben nemcsak a túlélési ösztönei élesednek, hanem emberségét sem veszíti el.

a jobbik bázisa alapvetően keresztény emberekből áll. ezt nem is nagyon lehet vitatni, egyrészt, mert ha annak vallják magukat, akkor én azt nem tagadhatom meg, másrészt, mert a hivatalos keresztény csoportok is szívesen sorakoznak fel mögötte. amikor pünkösd vasárnap szebik imre megtartotta ünnepi istentiszteletét majd hazament, keresztül kellett menjen azon a téren, ahol pár napja leszúrtak egy embert, s ahol pár órával az ő keresztülhaladása után tüntetést tartottak emiatt. nem láttam ott szebik imrét, ami nem jelenti azt, hogy nem volt ott, bár szerintem akkor láttam volna. a prédikációjában a világ mostani rossz dolgaiként az érettségi-botrányt és az ügynöklistákat nevezte meg.

nem tudom, keresztényként lehet-e az idegenek ellen tüntetni, az erőszak ellen meg nem, vagy inkább, hogy lehet-e rasszista tüntetésen részt venni, rasszizmus ellenin meg nem. azt tapasztalom, hogy igen, sőt, ez a trend. ijesztő. auschwitz felszabadításának hatvanadik évfordulójakor a magyarországi keresztény egyházak asszisztálnak egy újabb tragédia előkészületeihez. bár lehet, hogy tévedek. jó lenne, ha tévednék.

lehet, hogy nincs igazam, és tulajdonképpen a csúcson is lehet kezdeni, bár ott abbahagyni kell, a kezdet és a vég ennyire egymásba olvadását meg azért sem tartanám szerencsésnek, mert bármilyen intenzív is lehet a pillanat maga, valahogy mégiscsak időben gondolkodunk és az érték is importálható az idői keretek szerint, legalábbis így szoktuk megélni. sokan. de tulajdonképpen mindegy is, ez most a kezdet-e vagy a vég is egyben (az előbbi biztos), a babos project special ott folytatta, ahol a babos project romani abbahagyta, még ha van is természetesen rengeteg különbség. de én inkább nem az új tagokra vagy az új számokra gondolok, hanem arra, hogy a mondanivaló ugyanaz maradt: a cigány-zsidó-magyar-szlovák-német-szerb-stb kultúrák keveredésének értelmes összefoglalása, a „közép-európai kortárs zene” (bármit is jelentsen ez a kifejezés valójában) őszinte szeretete és továbbadása.

sokat tűnődtem már azon, vajon az ember a zenén keresztül miért és hogyan tud meg szeret megélni bizonyos érzéseket, szerintem meg fogom nézni dahlhaus és eggebrecht könyvét, bár nem fűzök hozzá sok reményt, hogy erre pont választ kapok, pedig szeretnék, mégpedig most kivételesen értelem szerintit. érzelem szerintit szoktam kapni baboséktól, főképp a hogyanra. oda kell figyelni egymásra, a zene (is) erről szól. nekik erről. de hogy mi játszódik le az emberben, amikor rátalál valamire, ami számára szinte mindent kifejez, és hogy miképpen találhat rá ilyenre, vagyis hogyan létezhetnek ilyen dolgok, ezt nem tudom megfejteni. de azért próbálkozni fogok.

szeretem babos gyuláék zenéjét. persze idő kell még, hogy kicsit összeérjenek, meg egy jó hangosítás, hogy ne csak a koncert felét lehessen hallani, meg egy-két koncert rutinja, hogy minden magától menjen a színpadon. de zene már van elég. és az embernek emiatt fel sem tűnik, hogy akkor ez most egy új dolog, hogy kell-e még várni valamire, a csúcson vagyunk, bár lehet, van feljebb még ennél, egy másik csúcs, végül is mindegy, a lényeg, hogy szól, ők játszanak, én hallgatom, és ez így rendben is van.

a)

1. azt hiszem, én jókor születtem. olyan korban élhetek, amikor a szabadság nem egy elérhetetlen álom, nem egy absztrakt kép, nem egy utópia, hanem valóság, kézzel fogható dolog. itt van. benne élünk. benne gondolkodhatunk. emlékszem, bár fiatal voltam, amikor ez a szabadság ebben az országban is megjelent. eufória volt. az emberek lelkesek voltak, örömmel mentek dolgozni, együtt gondolkoztak és terveztek. megpróbálták kitalálni, mit kezdjenek a szabadságukkal.

2. a szabadság olyan, hogy vagy van, vagy nincs. nincs átmenet. ezért van az, hogy ha nincs meg, az ember bármit megengedhet magának e tekintetben, rosszabb ugyanis nem lehet. az, hogy nem mondhatom azt, amit akarok és az, hogy börtönben ülök, a dolog lényegében nem különbözik. akinek fontos a szólásszabadság, annak éppúgy nem jó, ha szabadon van, de nem beszélhet szabadon. fogság számára mindkettő.

3. hogy mennyiben van az embernek igénye a szabadságra, s mennyiben nem, nem azon mérhető le elsősorban, hogy mit tesz, mit mond, vagy mit keres, amikor szabad. a szabadság akkor a legfontosabb, amikor nem rendelkezik vele az ember. valószínűleg azért, mert motivációs tényezővé válhat. mint a szerelem vagy a pénz. a szabadság állapota ugyanakkor létező, vagyis nem elérhetetlen, s nem csak az elérhetetlen vagy a meg nem valósult formájában értelmezhető.

ha meggondolom, a közhely-szerű igazságok közül aláhúzhatom, hogy a szabadsággal nehéz mit kezdenie annak, aki nincs szokva hozzá. aki ugyanis nem szabadságban él, az elképzel egy állapotot, amely állapot persze elsősorban azokból tevődik össze, amik az illető aktuális problémái, és az erre kínálkozó megoldásokat  nevezi szabadságnak. aki nem mondhatja ki nyilvánosan azt, amit gondol, az a szabadságban elsősorban azt fogja keresni, hogy bármiről beszélhessen. aki nem mozoghat kedve szerint, annak a szabadság a bárhova eljutásban áll.

a szabadság megélésének legalább három fázisa van. első a megszabadulás/felszabadulás eufórikus pillanata, második az ezt követő kijózanodottság fásult-elutasító érzése. dialektikusan gondolkodva a következő, harmadik fázisban a józan pozitív szabadság-élmény következik. de, hogy ne tekinthessük ezt a célirányultságot nyomasztónak, tételezzük fel, hogy van negyedik, ötödik, stb. állapot is.

4. egyre inkább érzem alátámaszthatónak azt a gondolatomat, hogy a kádár-rendszer nosztalgiája valahol az „elérhetetlen szabadság” utáni vágy nosztalgiája is. (mindezt még annak az összefüggéseiben is tartom, hogy a másként gondolkodás, a szamizdat egyre erősebben elterjedő, szinte virágzó műfajának jelenlétével valamint az enyhülő belpolitikai helyzet által kínált, a központi hatalom előbb jobban, majd egyre kevésbé végrehajtott ellenőrzésével és felkínált lehetőségeivel a szabadság mind megfoghatóbb közelségbe került.)

az elérhető szabadság azonban rossz is lehet. egyfelől felelősséget tesz az ember vállára, hiszen saját magának kell megalkotni a szabályokat és ellenőrizni annak betartását. másfelől az elérhető szabadság az elérhetetlen szabadság ideáljának az elvesztését is jelenti, vagyis egy begyakorolt remény-szituációét. ezzel az addig jól működő, megszokott gondolkodásnak az alapját húzza ki.

amennyiben ez igaz, meglehetősen érdekes összefüggésbe hozható mindez azzal, miért nem volt képes az egyház úgy reagálni a változásokra, hogy abból profitáljon. sőt.

a kereszténység a „remény”-re van beállítva, a „majd jobb lesz” ideológiájára. (bűnök megbocsátása, stb.) abban a helyzetben, ha az egyház egy elnyomatás idején alapvető ideológiáját összekeveri az aktuális szituációban adott válaszaival, többet kockáztat, mint gondolná. a kádár-rendszerben a remény az istentiszteleti gyakorlatban nagyon gyakran (sőt, talán szinte mindig) olyan összefüggésben lett interpretálva, ami a fennálló elnyomó rendszerrel szembeni érzéseket is összefoglalja. „úgy képzeljük el a mennyben lévő örömöt, mint ahol nincs felettes hatalom, aki elnyomna minket.” csakhogy a rendszerváltást követően ez az interpretáció érvényességét veszítette, az egyház pedig valami miatt képtelen volt váltani. emiatt támadó mechanizmusát az új rendszer ellen állította be.

b)

1. http://barthapisti.freeblog.hu/archives/2005_09_barthapisti.htm

2. a szabadság, amely valamely rend szerint számomra adatott elsőként nem ontológiájában, hanem fenomenológiájában válik érdekessé. nézzük a jelenséget, és annak határait. a szabadság lényegében attól a pillanattól kezdve, hogy a kérdéssel foglalkozhatok, létezőként leírható. vagyis tapasztalom, és ez az érzés határozza meg azt is, amikor arról gondolkodom, milyen összefüggésekbe helyezhetem. kijelölöm a határokat. megtanulom a világot. belenyúlok a tűzbe, de ha éget, többé nem teszem. megkóstolom a dolgokat magam körül, és kiköpöm azt, ami keserű és rossz. beszólok mindenkinek és borogatom a pofonok véraláfutásait. nem egy parancsnak engedelmeskedem, nem egy programot futtatok az agyamban, hanem választok a kínálkozó lehetőségek közül. aztán kialakul bennem egy rend, ami fenntartja annak lehetőségét, hogy a későbbiekben is, meg mások is ezt a választási rendet gyakorolhassák. persze a társadalom is ugyanezt csinálja. szabadságomnak ott van határa, ahol önmagát korlátozná.

ez lehet az egyik végletből kiinduló irány. a másik véglet az abszolút szabadság, amelynek értelmezése és logikája ugyanide vezet. a korlátlan szabadság elképzelt állapota olyan feloldhatatlan működési zavarokat idézhetne elő, melyek azután önmagukat korlátoznák oly mértékig, hogy a működés biztosítható legyen. a free jazz lényege, hogy a műfaj eredendő kötöttségeit nem feloldja, hanem a feloldás lehetőségét biztosítja. a ritmika, dallam, tonális rendszer, periodikus forma bármelyike kiváltható, helyettesíthető, figyelmen kívül hagyható. mitől marad mégis jazz? mert ami a megmaradt elemeket és a hangzás egészét összefogja, az a jazz tradíciója. a szabadság lehetősége fennáll. bármit lehet játszani. a játékos pedig játszik, a játéka pedig akkor él a szabadsággal, amikor képes azt úgy használni, hogy ne korlátozza saját magát. az élmény így biztosított.

3. ezek alapján hiszek abban, hogy a szabadság „belénk van programozva”. aki ezt tőlem elvenné, az emberi mivoltom legalapvetőbb értékében sértene meg.

nem tudom, miért, időnként szükségét érzem annak, hogy eleve nyilvánvaló kudarcra ítélt dolgokat megpróbáljak. ez is ilyen. hozzáteszem, határtalan optimizmusom mellett tökéletes következetlenségem és felelőtlenségem teljes tudatában teszek ígéretet arra, hogy ez ilyen is marad. úgyhogy legjobb lesz semmit sem várni. egyfelől még én is ezt teszem, miközben tudom, hogy nem szabad, másfelől meg inkább jöjjön a véletlen. sapienti sat.

fentebb tehát a viszont, ami nem aligha meg kétségtelenül, sokkal inkább talán és esetleg .

és persze viszont, mint kontra meg rekontra.